Ez most nagy valószínűséggel olyan poszt lesz, ami csak engem és Lilit érdekel, vagy legalábbis csak mi fogunk itt egyetérteni. Szóval most kérném a kedvenc beszólós olvasómat, hogy kivételesen hadd ne kapjam meg, hogy ez vagy az gyenge, és van valami más, ami emlékezteti erre, csak szerinte jobb. Nem, nincs, nem lehet. Mert.
Nick Cave-et és a Bad Seeds-et nem kell összehasonlítani semmivel. Lehet viszont érteni és ráhangolódni és szeretni, vagy nem érteni, vagy lustának lenni a megértéséhez.
A 'hogyan és miként és mikor mentünk oda' - rész most kimarad, jön az, hogy ott álltunk Nick-kel szemben, igaz, kivételesen nem az első sorban, hanem kicsit messzebb, de így pont kényelmesebben lehetett vele szemkontaktust teremteni és nézni, nézni, kényelmesen, de rajongva. Kicsit Sziget-feeling, hogy világosban kezdődik a koncert, de erről rögtön meg is feledkezem, amint megjelennek, mert van ám mit nézni rajtuk, főleg Rajta, köldökig kigombolt fehér-csíkos ing, fekete zakó, arany nyaklánc medállal, hihetetlenül szűk és ripacs lila nadrág, és egy napszemüveg, az összhatás egy kiöregedett pornósztárt mutat. De mindez megbocsátható, mit megbocsátható, kifejezetten jól áll neki, jól állnak neki az évek, sőt, az új bajusz is, amihez eddig képtelen voltam hozzászokni, most egy pillanat alatt értelmet nyert, úgy, ahogy az egyre ritkuló hajának feketére festése is. Nem nagy darab még mindig, sőt, mintha még fogyott volna, mióta legutóbb láttam, de mindez nembaj, nembaj, nembaj, mert...
katt a képre a többiért
Lemezbemutató koncert, még nem emésztettem meg az új albumot, persze tetszik, de még kellett volna idő neki... gondoltam én, de a srácok olyan koncertet toltak az arcunkba, hogy egyáltalán nem számított, hol tart a lelkem az album megemésztésével, mert amit itt hallottunk és kaptunk, az százszorosan felülmúlta azt amire, számíthattunk.
A férfivokál még mindig csodás.
Kétségkívül az év koncertje volt.
