Mint legutóbb, most is hullaként sikerült leesnem Héraklionba.
Az úgy volt, hogy az utóbbi 2 hétben csak rohangáltam fel-alá, hogy találkozzak veletek (volt, akivel így sem sikerült sajnos), szóval eleve nem voltam túl kipihent, amikor végülis péntek kora délután elindultunk Petivel a Balatonsoundra, hogy az majd mennyire jó lesz nekünk. (Hogy a feszt mekkora csalódás volt, arról majd máskor.) Legyen annyi elég most, hogy olyan nagyon mégsem volt jó, mert szétszivatott minket az élet, és végül nagyjából 1 teljes óra és még sokszor pár perc alvás után hajnali 6 óra körül elidultunk a szomszéd faluba reggeliért, aztán könnyes búcsú után hazavezettem a gépkocsit, háztól-házig másfél óra, pedig nem is siettem. (Viszont láttam 30 kilométeres dugót az M7-esen a másik oldalon, mókás volt, mert a baleset után állt vagy 10-15 kilométernyi sor, majd kezdtek ritkulni, de csak pár száz méter erejéig, aztán hirtelen ismét besűrűsödtek, nyilván valami hülye megint nem találta a féket.)
Otthon füri, készülődés, pakolás, ebéd négyesben Lilivel meg az anyáinkkal, aztán uccu a reptérre, ahol még csatlakozott hozzánk drága nagybátyám is.
Ismeritek Csillag Istvánt? Ő volt az az ember, aki a becsekkoló sorban megérkezett és beállt elém egy ismerőséhez a pereputtyával, és amikor meglátta és meghallotta, amint Lilihez intézem a "jaj milyen bunkó barmok vannak itt" megjegyzésemet, még ő nézett rám sértetten.
Kicsit beszélgettünk még, aztán gyors puszi-puszi, szerintem egyikünk sem akart hosszas könnyes búcsút, mert az nem jó dolog.
Mivel nem volt helyjegy (nem volt helyjegy, basszus!!), lehetett izgulni, hogy jut-e majd nekem ablak melletti ülés, vagy sem, bár tekintettel arra, hogy mennyire hulla voltam, tulajdonképp egyáltalán semmi miatt nem tudtam izgulni. Annál inkább kedves magyar barátaink, akik a váróban a kapunyitás előtt tíz perccel tömött és hosszú sorokba rendeződtek, mintha nem tudták volna, hogy onnan úgyis busszal visznek a gépig, illetve mintha nem lenne majdnemtökmindegy, hogy azt a vacak másfél órát melyik ülésen töltik. Mer én annyi időt akár fél lábon is... A kapunyitás persze késett 5-10 percet, szóval azt a 25 percet, amit a többi ember ácsorgással töltött, mi (én, egy holland család, egy román és egy angol lány) ülve, kényelmesen, nemstresszelve. Felszállván a gépre megláttam újra tiszteletreméltó Csillag urat, aki az egyik sorban, a három ülés közül a középsőn ülve, két kezét a mellette lévőkre tappincsolva olyan arccal nézelődött és kereste a zasszonyt meg a gyönyörűkislányát, mint egy ovis, aki épp most nyert a Ki nevet a végén? -ben. Én végülis nem voltam hajlandó közelharcot vívni az ablakért, amúgyis aludtam az út alatt. Mármint nem folyamatosan, hanem sokszor pár percet.
